Szumó az Újkorban:
A japán szumónak nagyon nehéz időszakot kellett átélnie az 1868-as Meidzsi-restauráció idején, amikor a sógunátus hatalma megdőlt, és visszaállították a császár egyeduralmát, és a politikai színtérre felemelkedett a fiatal burzsoázia. A majd 3 évszázadnyi elzárkózó politikát követően Japán az amerikai hadiflotta fegyvereinek fenyegetettsége alatt kénytelen volt megnyílni a külvilág számára. Ennek hatására az ország rohamosan szívta magába a nyugati újdonságokat. Ez a fajta lendületes modernizáció veszélybe sodorta a sportágat, ugyanis a haladást leginkább támogatók követelték, hogy a szumót rendeletben tiltsák be, mint a feudalizmus maradványát. Ezáltal ez a fantasztikus, több ezer éves hagyományokkal büszkélkedő sportág elveszítette mecénásait. A heják és rikisik megélhetés nélkül maradtak. Még a legnépszerűbbek is kiegészítő jövedelem után néztek. Így például, a Tokióvá átkeresztelt Edóban a szumószövetség határozata alapján önálló tűzoltóegység alakult, amelyben 56 rikisi dolgozott hősiesen. A válságot az össznépi szeretet és maguk a szumótorik erőfeszítései küzdötték le. A szövetséget átalakították Tokiói Szumószövetséggé, amely az általános demokratizálódás befolyása alatt néhány haladó változtatást vitt a tornák szabályzatába. 1873-ban megengedték a nőknek, hogy látogassák a mérkőzéseket. A nők azonnal lelkes szurkolókká váltak, és segítettek visszaállítani a szumó elmúlt dicsőségét. A legősibb japán küzdősport jövőjéért folytatott harcnak a Császár vetett véget. Az ő legmagasztosabb engedélyével, 1885-ben az Enrjokan csarnokban Őfelsége jelenlétében bemutató szumótornát rendeztek. Ily módon a Császár alattvalói emlékezetébe idézte a "szumószemlélés" szertartását, és világosan értésre adta, hogy a szumó az ő érdeklődési körébe tartozik. Ezt követően a II. világháború kezdetéig a szumó mindenféle válság nélkül fejlődhetett. Japán ősi sportága végérvenyesen is kivívta az emberek szeretetét a császártól kezdve a legegyszerűbb emberig. Ebben az időben több fontos esemény is történt. Tokió Rjógoku nevű kerületében 1909-ben szumócsarnok épült. Ettől kezdve minden tokiói basót itt, a Kokugikanban rendeznek meg. 1927-ben a területi szumószövetségek egyesültek, létrejött Nagy-Japán Szumószövetsége, amely kereskedelmi szervezetté, vagyis kifejezetten professzionálissá vált. A szumó legnépszerűbb alakja ekkor Hitachiyama jokozuna volt, aki a legfelső - makuucsi - osztályban való szereplésekor kimagasló eredményt ért el: 150 győzelme mellett mindösszesen 15 vereséget számlált. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetően új szabályzat született, ami a rikisik társadalombeli viselkedését írta elő. Ennek megfelelően a szumótorik a nyilvánosság előtt kötelesek voltak mindig "szigorúan és szépen" felöltözve, rangjuknak megfelelő kimonóban megjelenni és "lovaghoz méltó fegyelemmel és udvariassággal viselkedni". Hitachiyama széleskörű felvilágosító tevékenységet is folytatott, minden lehetséges módon népszerűsítette a szumót, nemcsak Japánban, hanem a határokon túl is. 1907-ben látogatást tett az USA-ban, ahol Theodore Roosevelt elnök is fogadta. A jokozuna számos bemutatót tartott itt. A sportág fejlődésének következő jelentős mérföldköve, mikor a tornákról élő rádióközvetítést kezdtek sugározni. 1928-at írunk ekkor. Bevezetésre került néhány új szabály is: a dohjóra felfestettek 2 fehér csíkot, ha úgy tetszik startvonalat (shikiri-sen), a küzdőteret pedig egy kicsit megnövelték: 13-ról 15 sakura (hozzávetőleg 4 méterről 4,55 méterre). A bírók létszámát megnövelték: a dohjón álló bíró, a gjódzsi és a négy oldalbíró, azaz simpan mellé adtak egy főbírót, a simpancsót. Ezeknek az újításoknak köszönhetően a szumótornák jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek. A háború előtti években jelent meg az ózumó legfényesebb csillaga, a Nagy Jokozuna, Futabayama. A szumó csúcsára 1936-ban ért, ezt követően három év folyamán nem talált legyőzőre. 69 egymás utáni mérkőzésen győzött és sorozatban öt tornát nyert meg. 1939 márciusában, a három diadalmas évet követő első, Akinoumitól elszenvedett vereség másnapján minden japán újság különszámot jelentetett meg, és ezek hatalmas példányszámban fogytak egész japánszerte. Ez egy össznemzeti ügy volt, sokkal jelentősebb az emberek számára, mint a kabinet lemondása. Ez érzékelteti, hogy ekkora a szumó már mit jelentett a japán nép számára. Nyoma sincs annak, az abszurd elképzelésnek, hogy a szumót mint sportágat be kéne tiltani. 1941-ben megkezdődött a csendes-óceáni háború, és az ózumó, akárcsak sok minden más Japánban, öt hosszú évre megszűnt létezni. A háborút követő években a szumónak megint nehéz megpróbáltatásokon kellett átesnie. A demokratizálódás új hullámának csúcsán az ország modernizálásának leghevesebb hívei ismét ki akarták ebrudalni a japán nép ősi kincsét. De, mint egy évszázaddal ezelőtt is, az emberek ragaszkodása, szeretete és a japán társadalom felső köreinek figyelme újra megmentették a szumót. Már 1946 tavaszán megrendezték az első tornát Tokióban, 1947-ben pedig a demokratikus haladás befolyására egy sor átszervezés történt. A basók számát 3-ról 6-ra emelték, így ma már nemcsak Tokióban, hanem Ószakában, Nagojában és Fukuokában is élvezheti a nép a szumó csodás és magával ragadó világát. A hatvanas évek közepétől a Japán Szumószövetség külföldre is szervez bemutató tornákat, legutóbb 1998-ban jártak a két felső osztály tagjai, a szekitorik Ausztráliában és Kanadában, és most már igencsak aktuálissá vált egy újabb európai turné is.