A sportág aranykora:
A sportág az 1603-1868-ig tartó Edo-korszakban újabb lendületet kapott. Ekkor a Tokugava Iejaszu sógun által véghezvitt országegyesítés után Japánban új politikai és társadalmi-gazdasági helyzet állt elő, ami elősegítette a kereskedelem, a kézművesség és a művészetek fejlődését. Jelentős mértékben terjedt abban az időben a népies szumó. Parasztok, kézműves és kereskedő céhek rendeztek mérkőzéseket és tornákat. Ennek hatására a sógunátus aki aggódott a lovagi szumó eltűnése miatt, a XVIII. században rendeleteket hozott, melyekkel igyekezett betiltani az utcai szumót. Természetesen ez eredménytelennek bizonyult, ezért a rendeleteket pár év elteltével visszavonták. Egy újabb intézkedéssel jótékonysági tornák megszervezését szorgalmazták, külön erre a célra kijelölt helyszíneken. A szumónak ezt a fajtáját "kandzsin-zumónak" hívták, utalva arra, hogy azért tartották, hogy adományokat gyűjtsenek a templomok, hidak karbantartására, építésére és egyéb közmunkákra. Természetesen a pénz egy részét a rikisik bérezésére fordították, akik közül akkoriban sokan róninok (gazdátlan szamurájok) voltak. Idővel az összegyűjtött pénzt elsősorban a szumótorik fizetésére fordították. Az utcai szumóban korlátozások bevezetésére volt szükség, ugyanis az utcákon megrendezett viadalok bíró nélkül zajlottak, ezért néhány vitatott kimenetelű viadal tömegverekedéshez, alkalmanként fegyveres harcokhoz vezetett. Japán három legnagyobb városában, Oszakában, Kiotóban és Edóban (Tokió) az új fővárosban, a XVIII. században már léteztek a rikisik professzionális szervezetei, amelyeket a kézművescéhek mintájára hoztak létre. Emellett a szumótoriknak nagyobb társadalmi pozíciója volt, mint a kereskedőknek és az iparosoknak. Mivel többségük katonai környezetből érkezett, a birtok nélküli szamurájokkal tették őket egyenlővé. A XVIII. század végi jótékonysági mérkőzéseken már csak ezeknek a szervezeteknek a tagjai vehettek részt. Ezek igen jelentős szerepet játszottak a mai modern szumó kialakulásában. Megjelennek a mérkőzések megtartására kijelölt helyszínek. Kezdetben ezek négyszög alakúak, később földdel megtöltött zsákokkal jelölték ki a mérközések helyét. Így született meg a dohjó, amely ennek az ősi sportágnak sajátos látványt adott. Véglegesítették a küzdelem előírásait, a szabályzatot, a tornák rituáléját, megerősítették a bíráskodás rendszerét, melyek kisebb változtatásoktól eltekintve a mai napig érvényesek. Ekkor kezdik kialakítani és összehangolni a szumó rangok rendszerét, és ekkor jelenik meg a legmagasabb cím, a jokozuna rang is. Az Edo korszakot méltán nevezhetjük tehát a szumó fejlődése aranykorának. A hivatásos rikisik tornáit (baso) a XVIII. század végétől rendszeresen, évente kétszer rendezték meg. A japán nép életének elválaszthatatlan részévé vált szumó komoly befolyással bírt az ország kultúrájára és művészetére. Olyan irodalmi alkotások jelennek meg, amelyekben szumótornákat írnak le, a hagyományos japán színjátszásban, a kabukiban népszerű rikisik a darabok főszereplői. A világszerte ismert színes japán metszetek (ukijoe) modorában kialakul egy új műfaj, a szumoe. A közönség kedvenceinek színes portréi vagy a mérkőzéseket ábrázoló képek még az alacsony jövedelmű japánok számára is elérhetők voltak, és abban az időben óriásinak számító példányszámban terjedtek Japánszerte. A ukijoénak ez a műfaja a modern ózumóban is él és virágzik.
köszönet a www.szumo.hu oldalnak a háttérinformációkért ...