Szumó a feudális Japánban:
Az első kamakurai sógunátus (1185-1392) megalapítása után a szumó egyreinkább a harcosok által gyakorolt harcművészetté vált. Minamoto no Joritomo (1148-99), a korszak leghíresebb sógunja nagy szumórajongó volt, aki a curugaokai Hacsimangú templomnál (ma kedvelt kirándulóhely Kamakurában) egyéb hadgyakorlati formák, mint például a lovas íjászok (jabuszame) versenye mellett a szumót is figyelemmel kísérte. Egyes feltevések szerint ő maga is részt vett ezeken a versenyeken. Ezt követően a Muromacsi-korszakban (1392-1568), az Asikaga sógunok uralkodó dinasztiája idején a Hacsimangú templom környékén speciális papok, úgynevezett szumósokuk is megjelentek. Ők feleltek a tornák megrendezéséért. Tökélesedtek a torna szertartásai, a küzdelem és a bíráskodás szabályai és gyakorlatilag ekkor kezdték el lerakni a ma ismert professzionális szumó alapjait. Emellett az ország egész teületén terjedni kezdett a népies szumó, amit a hagyományoknak megfelelően áldozatul mutattak be az Isteneknek , hálából a jó termésért. Ekkoriban rengeteg tornát rendeztek, különböző alkalmakból, mint például építkezések megkezdése, út építés, vagy éppen jótékonysági célból, melyeken beruházásokra és fejlesztésekre gyűjtöttek pénzt. Ezeken a tornákon parasztok, kézművesek, kereskedők és egyéb köznépek vettek részt. A mérkőzéseket gyakran a városok és falvak utcáin és terein rendezték meg, és ezek megszámlálhatatlan bámészkodót vonzottak. Ezeken a mérkőzéseken nem volt sem dohjó, sem bíró, a birkózók sem viseltek rituális öltözéket. A győztes kilétét a legdemokratikusabb módszerrel állapították meg, az lett a győztes, aki a földre döntötte ellenfelét, vagy a nézők közé kilökte azt. Az Asikaga-sógunátus uralkodásának második felében, az úgynevezett Szengoku Dzsidai (háborúzó tartományok időszaka, 1467-1568) idején vált a szumó igazi tömeglátványossággá. Virágzott mind a lovagi, mind a népies szumó. A nagy földesurak, (a daimjók) igyekeztek egymáson, de még a sógunon is túltenni, fényűző, nagyszabású szumótornákat rendeztek váraikban, ezeken több száz szumótori vett részt egyszerre. 1568-ban két hatalmas tornát rendeztek, az egyiken, Omie tartományban 300, a másikon, Kiotóban 1500 szumaibito gyűlt össze. A birkózók az adományok mellett szamuráji rangot is kaptak. Emellett ünnepi kötényt viselhettek, amire a nagyúr nevét hímezték. Egy ilyen támogatás nyilvánvalóan jólétet biztosított, ezért számos tehetséges rikisi (birkózó) küzdött azért, hogy egy földesúr felfigyeljen rá. A korszak végén megjelentek a szumótorik első hivatásos egyesületei, ezek a mai hivatásos klubok (heják) előfutárai voltak. Saját szabályzataik is voltak, de még alacsony volt a létszámuk, 8-10 ember tartozott egy egyesülethez, és anyagilag nagyban függtek a helyi daimjók támogatásától.
köszönet a www.szumo.hu oldalnak a háttérinformációkért ...